Az utolsó.

"Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk, s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, ha kifut az út lábaink alól, s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész, s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De addig még sok idő van."

Megint itt ülök a szobámban és megint egy Wass Albert. És megint itthonillat van, és megint húsleves az ebéd. És megint. Pár nap, és hátba vág a tényleg-vége-érzés, úgyhogy inkább megírom ezt itt gyorsan, amíg tart a lebegés. Nincs már zsongás, csak a csend van. Csend-csönd. És most muszáj befelé figyelni. Muszáj meghallani azt, amit eddig elnyomott a külső zaj. És talán ez a legfélelmetesebb.

Köszönöm Nektek, hogy érdekelt, mi van velem, és hétről hétre (vagy időnként kéthétről kéthétre...) nyomon követtétek életem elmúlt félévének minden - publikus - pillanatát.

Köszönöm, hogy átadhattam! :)

B.

Es milu tevi, Riga!

A mai nap csodás nap. Hogy miért is? Mert a mai nappal végeztünk tanulmányainkkal a Latvijas Universitāte-n. Még pedig nem is akármilyen eredményekkel. A belefektetett energia függvényében meg különösen!

Úgyhogy mától aztán teljes a szabadság, nincs más dolgom, mint búcsúzni és várakozni. És talán ezek még nagyobb kihívást jelentenek. A búcsúzkodás azért, mert olyan fájdalmas napról napra egyre több baráttól (igen!) megválni. Persze, majd megyek, meg majd jössz, hogyne, de hát az mégse ugyanaz, mint együtt róni Riga utcáit, gondtalanul. Sosem hittem volna, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen szoros kapcsolatok alakulhatnak ki emberek között. Minden alkalommal elvisz valaki egy kicsi darabot belőlem valahova a nagyvilágba. Azért igyekszem kitartani még 2 hétig, hogy nektek is maradjon még valami otthonra. Miért ilyen nehéz ez? Jaj. És akkor arra még nem is gondoltam itt a nagy búcsúzkodásban, hogy az igazán nagy búcsúig is szélsebesen ketyeg az óra, rohannak a napok, aztán észre sem veszem, és máris csomagolni kell. Bőröndbe, életet. Képtelenség?

Más részről pedig elmondhatatlanul várom azt a pillanatot, hogy megpillantsam a Citroent, ahogy kis családommal a belsejében bekanyarodik a Reznas ielára. Hogy megmutathassak minden egyes bokrot, minden egyes kis zugot.

Ebben a kettősségben vergődve élem éppen napjaimat, ki érti ezt?!

Egyébként meg igyekszünk most minden kimaradt programot belesűríteni ebbe a maradék időbe. Bakancslistánkat követve járjuk a bárokat, parkokat, tavakat, erdőket, mozikat (Es milu tevi, Riga! / Szeretlek, Riga! - de még mennyire!)

Az elmúlt pár nap kötött programja: délelőtt suli, aztán azon nyomban irány az állomás, nincs megállás Jürmaláig. Estig forró homok és a Balti-tenger (néha vacogva, néha felüdülve, de úsztam a borostyánszínű végtelenben!), aztán haza, gyors zuhany és már vár is minket a Város. Hihetetlen, hogy itt az éjszaka nagyjából 11től 3ig tart. Hiányozni fog az este 10kor napfényben sétálgatás, és a hajnali 3kor felkelő nap a Szabadság-szobor fölött. Túl sok mondatot kezdek így mostanában: „Hiányozni fog…”

Tegnap pedig piknikeztünk is a lányokkal a parkban, még a szülinapi ajándékom volt ez délután, és csak most kerítettünk rá sort.

Inkább képeket teszek ide most, talán könnyebben átélhető így:

A lényeg, hogy most félig erre, félig arra görbül, de valahol egészen mélyen, azért ott lapul az állandó, a hatalmas és a megtörhetetlen: a mosoly.

B.

víg/vég/játék!

Na persze. Én és a „soha többet” kezdetű mondatok… Csak úgy repülnek a napok. Mire észbe kap az ember, már kezdődik is egy újabb hét. Egy újabb eszméletlen hét! Így a vége felé azért ám már nem csupa móka és kacagás idekint sem az élet, egyre több teszt, vizsga és prezentáció töri meg a napsütéses percek sorát. Van olyan kurzus is, amin már túl vagyunk szerencsére, de a legtöbb esetében még csak ezután jön a java. Éppen hogy csak kisétáltunk a Baltic Academy ajtaján, zsebünkben az újdonsült üzleti orosz nyelvtudásunkat igazoló oklevéllel, indult is a szokásos (de egyébként valahogy mégsem tudok hozzászokni sehogysem) hétvégi buliáradat. Csak a legjobbakat emelem ki, mert már amúgy is megkaptam párszor, hogy csak abból áll itt az élet. :) De hát mégsem tudósíthatok nektek A nyelvészeti alapok az orosz nyelv tanításában kurzus frenetikus pillanatairól… Pedig ha tudnátok, mennyi van belőle! ;)

Szóval szombaton, még a május huszonegyedikein, délután a vasútállomáson volt a találkozó. A közös cél: Jürmala, hogy Piotrek (Lengyelország) szülinapját egy közösen kibérelt tengerparti házikóban ünnepelhessük meg. Már délután elkezdődött az ünneplés, kinti sütögetéssel és napozással. Estére egy egész hadseregnyi szúnyog támadt ránk, és a levegő is lehűlt, úgyhogy csak a biztonságot nyújtó szaunába menekülhettünk! Gondolom nem is kell mondanom, hogy mennyire iszonyúan jól éreztem magam… megint. Igaz, hogy csak 15 férőhely volt 40-50 emberre, de így talán még élvezetesebb volt ez a szombat este!

A következő megemlítendő esemény talán a szerdai kirándulás. Mivel csak kedd este találtuk ki, hogy kihasználva a szabad napot, útnak indulunk, csak hármasban szálltunk fel a vonatra reggel: Kitti, Martijn (Belgium) és én. Sigulda Rigától 50 km-re, a Gauja folyó mellett fekszik, a Gauja Nemzeti Park kellős közepén. Úgyhogy a nap nagy részét erdőben, falépcsőket és domboldalakat megmászva, várakra rátalálva töltöttük. Jó volt egy kicsit kimozdulni Rigából, és felfedezni Lettország újabb csodáit. A város jelképévé lett kastély igazából Sigulda területén kívül, 5 km-re, az erdő közepén van, úgyhogy oda busszal kellett mennünk délután. Visszafelé azonban nem volt szerencsénk – éppen lekéstük a buszt, és a következő csak egy óra múlva indult. Hogy elérjük a Rigába tartó vonatot, az már túl késő lett volna. Így – mindhárman életünkben először – stoppoltunk! Mindig is ki akartam próbálni. Gondoltam, oké, majd én! Épp, hogy csak felemeltem a kezem, 10 másodperc sem kellett, és meg is állt egy autó. Azt hittem, hogy tovább tart az ilyesmi.. biztos csak szerencsénk volt. Nagyon-nagyon jól éreztem magam egész nap, éppen jó helyen, jó emberekkel. Inkább beszéljenek magukért a képek:

Az időrendhez ragaszkodva itt egy kis kitérő következik, ugyanis meg kell emlékeznem a hét (hónap?) legfontosabb napjáról: az anyukám születésnapjáról. Szóval, Isten éltessen még egyszer, Anya! <3

Ezen a szép napon történt még az is, hogy Észtországból Rigába látogatott egy kis csapat, köztük 3 magyar is, Szilvi, Ró és Pohi. Napközben várost néztek persze, de ránk hárult a feladat, hogy megmutassuk nekik, milyen is az igazi rigai éjszakai élet. Remélem, sikerült. Mindenesetre nekem nagyon bejött ez az Essential nevű klub, ahova mentünk. Minden teremben más zene, egyetlen éjszaka alatt vagy ötször eltévedtem.

Nem is pihentük még ki a péntek este fáradalmait, már indulni is kellett a buszhoz. Szombat délután ugyanis a Good Bye Party helyszínére indultunk, egy kis lett tó partján lévő szabadidőközpontba. Játékok, csoportbeszélgetések, a félév összefoglalása, prezentációk, és persze buli. A téma: beach party, úgyhogy estére mindenki táskájából előkerültek a strandpapucsok, napszemüvegek, szalmakalapok. Fú, micsoda őrület volt egész este! Persze itt sem maradhatott el a szauna és a medence.

Olyan szomorú ez. Nem a buli része persze, hanem a búcsúzás. Erről majd biztos írok valami hosszabbat és szebbet, de most valahogy épp túlságosan lefelé görbül.

Úgyhogy minden erőmmel azon kell lennem, hogy minden egyes percet élvezni tudjak még.

B.

napraszületés.

Na jó, soha többet nem hagyok ekkora szünetet két bejegyzés között, mert így, 10 nap után, kezdem elveszíteni a fonalat. Annyi minden történt megint, hogy nagyon mélyre kell ásnom ahhoz, hogy minden fontosabb eseményt fel tudjak jegyezni. Legutóbb (május 5.-én, csütörtökön) ott hagytam abba, hogy vasárnapra újabb utazást tervezünk. Akkor még nem tudtam, hogy a szombat is meglepetéseket tartogat.

Péntek este kezdődött, amikor is találkozót beszéltünk meg sok-sok lánnyal a központban. Még mielőtt elindultunk volna, 11 körül kopogtattak a Plaza Venezuela ajtaján. Oscar (Spanyolország) és Jan (Lengyelország) azzal a tervvel állt elő, hogy menjünk velük kirándulni másnap. Még ezt a kis videót is mellékelték az ajánlatukhoz, így hát nem lehetett nemet mondani:

A reggeli indulást egyszerűbbé téve mi is benn aludtunk a városban. Ó, az hagyján, hogy a városban, de A spanyol lakásban! Úgyhogy kb fél óránk volt összepakolni éjszakára és másnapra, hogy a lányokkal való találkozást is belesűríthessük a programba. Végül is minden belefért, és reggel 9kor már Jan piros mercijében ülve szeltük a kilométereket a lett autópályán. Jó volt kimozdulni egy kicsit a városból és az egész napot a természetben sétálgatva tölteni. Amatciems egy elit nyaralóhely tele magánterületekkel és külön névvel rendelkező villákkal. Alig akartak beengedni minket. Hazafelé még a (Hollywood-ival legalább egyenértékű) hatalmas Riga-feliratnál is megálltunk, hogy végre lefényképezkedhessünk előtte. Üvöltő 80’as évekbeli zene, lehúzott tetőablak, napsütés, erre a hangulatra mindig emlékezni fogok.

A szombati kirándulás után aztán vasárnap sem maradtunk Rigában, ugyanis Cēsis városa várt ránk. Egy rengeteg ismeretlennel, de még több jóbaráttal teli csapat indult útnak a napfényes vasárnap délelőttön, hogy a vonatra pattanva aztán 2 óra múlva nyakunkba vehessük a Vidzeme nemzeti park közepén fekvő kisvárost. Nem hittem volna, hogy ennyire elbűvöl ez a nagyjából 5 utcából álló központ. Egy nagy kastély a város lényege, körülötte parkkal, kis folyóval, és egy hatalmas tóval. Ebéd után semmi mást nem csináltunk, csak napoztunk a fűben fekve a parton. Nem tudom, hogy csak az időjárás befolyásolt-e ennyire, vagy az a rengeteg virág, de Cēsis gyönyörű képként marad meg bennem:

Aztán jött a csodás 4 nap, amikor egészen hihetetlen módon jó idő volt Rigában. Nem nagyon tapasztaltuk még meg a saruban és szoknyában csámborgós időt, de most aztán rendesen kiélveztük. Csak aludni jöttünk haza szinte, mindig elcsábított minket az óváros. Szerdán a szülinapomra való tekintettel a diéta alól is felmentést adtunk magunknak a Kittivel, úgyhogy semmi sem állta útját a kedvenc palacsintázónknak. Hmm. Aztán este egy kisebb bulit szerveztek a Green Apple-ben (a Hotel Riga 3. emelete, kizárólag diákoknak fenntartva….) a vasárnap megismert fiúk, amire mi is hivatalosak voltunk. Nagyjából fél óra után egyszer csak ismerős zene ütötte meg a fülem: „Ez a nap más, mint a többi…” és a Kitti a hátam mögött megjelent egy kis tortával és rajta 2 gyertyával. Abszolút nem számítottam rá, ugyanis a nagyobb hangvételű buli péntekre volt szervezve. Ezúton is kössz, gazdagkitti ;) Az éneklés és a sok köszöntés után aztán folytatódott még az ünneplés, így a csütörtök az iskolán kívül nagyjából pihenéssel telt.

Szükségünk is volt rá, hiszen a péntek 13.-ai Ertannal (Törökország) közösen szervezett szülinapi gigabuli sok szervezést igényelt. Igaz, hogy ennek nagy részét a Kitti vállalta magára, a pénteki napon nem nagyon volt megállás. Természetesen a kezdés előtt egy órával hatalmas vihar tört ki, dörgéssel villámlással, szakadó esővel. Tehát a feltételek éppen ideálisak voltak. Féltem is, hogy senki nem fog eljönni, és bár sok mentegetőző üzenetet kaptam, a végére azért rendesen összegyűlt a csapat megint. Éjfél után aztán a városban folytattuk az ünneplést. Nagyon nagyon nagyon nagyon jól éreztem magam. És bár nem lehettem otthon, és nem lehettem Veletek sem, mégsem bánom, hogy éppen erre az időszakra esett. Hiszen úgyis csak egyszer volt az életben rigai szülinapom!

Persze sokáig húzódott a buli megint, úgyhogy két egész óránk volt kialudni magunkat, hogy szombat reggel frissen és éberen állhassunk a küzdőtérre az ESN által szervezett paintball bajnokságon. Képzelhetitek.. A körülményekhez képest egyébként egész jól játszott a csapatunk, ami a Máté’s Angels nevet viselte arra való tekintettel, hogy a 8 fős csapatból ő volt az egyedüli fiú. Na jó, utolsók lettünk, de kit érdekel?! Minden percét élveztem! A győztes csapat szerb, grúz és makedón három-ajtós-szekrényekből állt, esélyünk sem volt. Nekik viszont nagyon jól állt ez a játék!

Aztán ez a sok zsúfolt program és a megint csúnyábbik arcát mutató időjárás azt eredményezte, hogy az elmúlt napokban a sulin és a bolton kívül megint nem nagyon megyünk sehova, csak a szobából ülve szurkolunk a napnak, de eddig sajnos eredménytelenül. Talán holnap!

:)

B.

Végre ez lehet a cím: Oroszország!

Ha az ember 2 évig tanul egy ország nyelvéről, irodalmáról, kultúrájáról, elkerülhetetlen, hogy végig arról álmodozzon, milyen is lenne egyszer eljutni oda. Az ezerszer emlegetett városok épületei előtt állni, utcáin sétálni, lakóit megszólítani. Igazán ott lenni, és nem csak olvasni róla. Mintha megkóstolnál egy ételt, aminek az ízéről eddig csak meséltek. És végre megtörtént. Egy 4 napos utazás erejéig megízlelhettem Oroszországot, teljes valójában. Bár csak egy kis részét tudtuk felfedezni a rendelkezésre álló idő alatt, mégis úgy érzem, hogy életre szóló élmény volt. Magával ragadott az eddig csak elképzelt hangulat, a matrjoskák, ikonok, szamovárok, festett fakanalak világa. És ami a nyelvet illeti – talán őrültségnek hangzik, de 4 nap alatt is fejlődést éreztem. Az emberek szépen, tisztán és érthetően beszéltek, mindent megértettem, és ez hihetetlen érzés. Akármerre néztem, orosz feliratok, szlogenek, reklámok; akarva-akaratlanul is olvasásra késztetik az embert. Az apró csodák mellett a nagy orosz valóság is a szemünk elé tárult. Na de jobb lesz, ha inkább szép sorban haladva foglalom össze az eseményeket, hogy véletlenül se maradjon ki semmi.

Április 30.-án, reggel 7.30kor találkoztunk a központban, hogy aztán 8kor a buszunk 70 álmos, de kíváncsian várakozó utasával elindulhasson Észtországon át Oroszország felé. A határátkelés persze nem ment olyan könnyen, mint gondoltuk, kipakolás, vámvizsgálat, sorbanállás. Végül minden rendben volt, és az Európai Unió határán átlépve egy teljesen más világban találtuk magunkat Ez az elején még csak a döcögős utakban és a cirill betűkben mutatkozott meg. Az első napot Pskov (Псков) városában töltöttük, igazság szerint nem nagyon értem, hogy miért. A Kreml-t és néhány templomot leszámítva nem igazán tartogatott mást a kisváros, kevesebb idő is elég lett volna. Mindegy, Oroszországban voltunk, és egyébként is a Pskov-i Kreml miatt megérte. Hatalmas zöld-fehér templom, óriási kerttel, kőfallal körbevéve, amit két folyó találkozásához építettek.

Belül csupa arany minden, ikonok a padlótól a mennyezetig, és gyertyaillat. Megint megérintett az ortodox-varázslat. Szóval a Pskov-ban eltöltött nap után hajnali 3kor indultunk csak tovább. A buszban alvás nagyon megviselt, mint mindig. Ezt a képességemet még ki kéne fejlesztenem… Sebaj, reggelre végre Szentpétervárra értünk. Az annyit emlegetett, várva várt Szentpétervárra, ami kicsit sem múlta alul az elképzeléseimet! 3 napunk volt csak, úúúgy maradtam volna még. Az egyedüli dolog, amit kifogásolhatok, az az időjárás volt. Pár perc napsütés jutott csak nekünk, egyébként meg szürkeség és esőfelhők. Persze egy kicsit sem rontott a város varázsán. Csak hát melegben mégiscsak jobb lett volna Úgyhogy sajnos el kell majd egyszer mennem nyáron is, nincs mit tenni…

A vasárnap buszos városnézéssel telt, ami a nagy távolságok és a rossz idő miatt praktikus volt ugyan, de azért szívesebben sétáltam volna. (ez magyarázza a facebook-on található képek minőségét.. :) Aztán délután elfoglaltuk a szobánkat a hotelben. Nem tudom, hány csillagos volt, de… iszonyú jó volt! Szinte egy kis lakásunk volt a Kittivel, hatalmas ágyak, szép berendezés, na meg tévé.  (úgyse láttam még oroszul az Asterix és Obelixet…) Este egy Metro nevű klubba ment a csapat, ami nekem nem nagyon jött be. Nem csak a meglepően drága belépő miatt, hanem a zene sem tetszett. Hiába volt 3 szint, egyik se fogott meg igazán. Úgyhogy hamar véget is ért az éjszaka, amit cseppet sem bánok, hiszen másnap megérte kipihenten ébredni. A szállodában reggeliztünk (svédasztal, kb 40-féle kaja, amit csak el tudtok képzelni. tényleg! hmmm), aztán az út egyik legjobb része következett. Szentpétervárt elhagyva Peterhofba (Петергоф) indultunk, ami tulajdonképpen elővárosnak nevezhető. Csak pár százan lakják, hiszen a fő látványosság itt a Petrodvorec (Петродворец) nevű kastélyokból és parkokból álló csodavilág, ami Nagy Péter nyári rezidenciája volt, saját kijárattal a tengerre. Gondoltam, hogy szép lesz… de hát teljesen lenyűgözött. Több órát sétálgattunk, de egy hétig is el tudtam volna viselni. Szökőkutak, kertek, sétányok, tavak, virágok és szobrok mindenfelé. Nem tudom pontosan, mekkora az egész terület, de szerintem képtelenség bejárni az egészet.

Aztán indulni kellett, hiszen este sem maradhattunk program nélkül: éjszakai hajókázás következett a Néva folyón. Ha nem lett volna olyan iszonyú hideg, biztos jobban élveztem volna, de így 10 fedélzeten eltöltött perc után csak a hajó belsejéből, üvegen keresztül figyeltem az eszméletlen látványt. Akármerre kaptam a fejem, ott valami szépet láttam. Este hulla fáradtan érkeztünk vissza a szállodába, nem is maradt másra energiánk csak egy kis beszélgetésre az egyik szobában.

Megint pihennünk kellett, hiszen az utolsó Szentpéterváron eltöltött nap újabb csodát tartogatott számunkra: az Ermitázst. A Néva folyó partján áll hatalmas zöld-fehér épület, a Téli Palota, ami ma az Ermitázs múzeumnak ad otthont. A világ legrégebbi múzeumának, a maga 3 millió kiállított tárgyával, 3 emelet magasan. És ha ez még nem lenne elég, az épület egyik része a palota eredeti berendezését őrzi. Térképpel és fülhallgatóval felfegyverkezve indultunk útnak a több órás sétára, ahol egy idegenvezető kísért minket végig teremről teremre járva. A jelentősebb pontoknál tartottunk egy kis megállót, de sietni kellett. Képtelenség mindent látni.

Miután a végére értünk, egészen este 8ig szabadprogram volt. Ezt ki is használtuk az utolsó percig. Néhányan úgy döntöttünk, hogy ezt a pár órát a Nevsky Prospekten (Невский проспект, vagyis Néva sugárút, Szentpétervár leghíresebb 4,5 km-es főutcája) töltjük el. Csak sétáltunk és élveztük a látvány, ettünk egy orosz étteremben, na meg persze vásároltunk. (végre, végre, végre, a táskámban lapul az eredeti Mester és Margarita!!) Talán ez volt az a kis idő, amikor úgy igazán megragadott Szentpétervár. Hiába a buszos városnézés, mégis csak akkor éreztem igazán, hogy éppen ott vagyok, ahol mindig is lenni szerettem volna. Aztán 8kor vissza a buszhoz, és újabb éjjeli kínszenvedés, lábpakolgatás, nyakkitörés. A határon megint ellenőrzés, vámvizsgálat, és persze a buszunk is lerobbant. Képzeljétek el a látványt: hajnali négykor 70 ember ül/fekszik a határépület padlóján, valaki eszik, valaki alszik, valaki kártyázik, és mindenki arra vár, hogy megjavítsák a buszt. Ebben a részben is volt valami kis báj. Aztán egész tűrhető várakozási idő után indultunk vissza Rigába. Újabb sokk: Lettországba érve sűrű hóesés fogadott. Alig hittem a szememnek. Hó májusban? Oké. Szerencsére Rigában már elolvadt, de szürke és nedves volt minden. Így reggel alig vártam, hogy visszaérjünk a koliba, és egy forró zuhany után belevethessem magam az ágyamba. Mára már egészen kipihentem magam, és a nap is kisütött újra, úgyhogy frissen és üdén állok elébe a hétvégének. Vasárnapra újabb utazást tervezünk, de erről majd később.

Megpróbáltam mindent összeszedni, amit ezzel a 4 nappal kapcsolatban meg szerettem volna osztani veletek, de ez lehetetlen. Remélem, azért ez a pár sor is betekintést enged abba a csodába, amiben részem volt, és sikerült átadnom minden átadható mozzanatot.

Szentpétervár, visszavágyom :)

B.

ébresztő!!

Nagyjából 30 óra múlva a 22-es buszon ülve szelem majd át a Daugava folyót, hogy a reptérről a központig juthassak. Rigában. Valószínűleg egy teljesen másik Rigában, mint amit otthagytam 2 héttel ezelőtt. Nem csak a várva-várt tavasz megérkezése (virágok, kék ég, zöld fű, madárcsicsergés) miatt, hanem miattam is. 14 nap nem a világ, tudom. De ezek most nagy felfordulást okoztak.

"Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon." (Wass Albert)

Hazatértem. Vártak. Kipihentem. Megleltem azokat, akik még hozzám tartoznak.

Köszönöm nektek!

B.

Hullámok hátán.

Tudom, tudom. Már szerda van. De az elmúlt napok, különösen az utóbbi 3 annyira.. keresem a szót.. szóval felemelőek voltak, hogy se időm, se energiám nem volt szavakba foglalni az eseményeket. A múlt hét hétköznapjai közül talán csak a kedd és a szerda este említésre méltó. Kedden meccset néztünk a Kiwi Bar-ban. Real Madrid és Tottenham, mondanom sem kell, mekkora spanyol-őrület volt megint. Elképesztő. A meccs alapvetően nem igazán köt le, de amit ezek ott művelnek, azért mindig megéri az a 90 perc!

Szerdán Karlene (Nebraska, USA) előadására voltunk hivatalosak. Azt hittük, egy színházba megyünk, de amikor végre megtaláltuk a megfelelő kis utcát, kiderült, hogy az előadást egy könyvesbolt felső szintjén tartják. Két könyvről és két írónőről hallhattunk ismertetőt és egy kis performanszt, amiben Karlene is részt vett. Az előadást hosszas beszélgetés követte. Annyira magával ragadott a hangulat, kicsit olyan volt, mint Az órákban. Nagyjából 20 nő és 5 férfi könyvek között ülve bort iszik, szőlőt eszik és a feminizmusról beszélget, miközben kint halkan esik az eső. Remélem, lesz még ilyen!

Aztán a hét többi napját a suliban, vagy a bevásárló központban töltöttük, ugyanis ruhát kellett keresnünk a Kittinek vasárnapra. Na de ez mind lényegtelen ahhoz képest, ami vasárnap kezdődött. Úgyhogy a hétvége többi részét átugorva rá is térek a lényegre.

Sea Battle. 3 nap. Tenger. Egy hatalmas hajó, a fedélzetén 2000 (!) Erasmus-diákkal. Tallinn és Stockholm. Hol is kezdjem? :)

Vasárnap hajnalban találkoztunk Riga központjában mind a kilenckvenketten. Két busz indult el Tallinn felé, hogy közel 5 óra utazás után elkezdődhessen a Sea Battle-nek, vagyis tengeri csatának nevezett 3 napos program. Tengeri, ugyanis a Tallinn és Stockholm közötti, egész éjszakán át tartó utat egy hatalmas hajó, vagy komp fedélzetén tettük meg. A szállásunk egy 4 fős kabin volt, kör alakú ablakkal, hogy a lehajtható ágyakon fekve is élvezhessük a csodás kilátást a svéd szigetvilágra. De nem csak egy szimpla hajó volt ám! Egy 10 emeletes óriás, tele éttermekkel, boltokkal, bárokkal, klubokkal.

Még mielőtt becsekkoltunk volna a kompra, egy kis városnézés is volt Tallinnban. Nagyon kedves kis város, az óvárosi része kisebb ugyan, mint Rigáé, de tetszett, hogy olyan dimbes-dombos. Pár óra napfényes sétafikálás után aztán irány a fedélzet, elfoglaltuk a kabinunkat, amit a két őrült nebraskai lánnyal osztottunk meg :) Az indulást a legfelső szintről néztem végig, elképesztő látvány volt. A tenger az első pár kilométeren még mindig jeges volt, aztán magunk mögött hagyva Tallinn-t a templomtornyaival és az irodaházaival együtt, egyre több vizet láttunk. Aztán meg már csak hullámzó kékség és sirályok. Gyors készülődés után vacsora várt ránk. Nem fogjátok elhinni, de kb. 100 féle ételből lehetett választani, annyit, amennyit csak akartál, és ami még ennél is hihetetlenebb, ingyen sör és bor (fehér és vörös) sorakozott az asztalokon, korlátlan mennyiségben. Hm.. :) Az utána következő buli még nem volt az igazi, mert a svéd erasmusosok csak a második napon csatlakoztak, úgyhogy nem voltunk olyan sokan. Legalábbis a második estéhez képest. Rengeteg program volt, játékok, tánc, de szerencsére viszonylag korán ágyba kerültünk, így több energiánk maradt a másnapi stockholmi városnézésre. Még jó! Le sem tudom írni. Eddig Prága és Velence között nem tudtam dönteni a kedvenc-város-kérdésben, de most már Stockholm is csatlakozott a top 3-hoz.

Egyszerűen gyönyörű volt! Bár északabbra voltunk, kabát nélkül élvezhettük a napsütéses utcákat, tereket. Lehetett jelentkezni csoportos idegenvezetésre is, de páran úgy döntöttünk, hogy inkább magunktól fedezzük fel a csodás várost.

És mennyire jól tettük! Csak fél napot töltöttünk ott, de teljesen elvarázsolt. Már most alig várom, hogy egyszer visszamehessek! Az egyetlen negatívum, hogy elképesztően drága. Nem csak úgy kicsit drágább, mint otthon, nem. Megnézed az árakat, és nem hiszed el, hogy ezt komolyan gondolják. 4-5-szöröse az otthoniaknak! Úgyhogy nem nagyon vásárolgattunk..

Aztán vacsi után visszatérés a hajóra és indulhatott a második este. Tömve volt a hajó emberekkel, a világ minden tájáról. Karaoke, samba show, salsa oktatás, és persze buli. Nagyon jó volt, és tovább is tartott, mint első nap!

Kedden még beiktatunk egy hatalmas reggelit és órákon át tartó lépcsőnülős sütkérezést, aztán megint utazás, busz, zene, alvás.

Szóval tessék Ic, remélem már érted, miért csak ma olvashatod a folytatást! ;) És azt is, hogy épkézláb mondatokban képes voltam összefoglalni az elmúlt napokat, mert ez tényleg leírhatatlan! Teljesen fel vagyok dobódva :)

Tegnap sokat aludtam, de még ma is fáradtnak érzem magam. De most nem is tudnék aludni az izgalomtól. Meg hát időm sincs, mert ugye pakolni kell, juhéééé! :)

„Alig hittem, hogy egyszer ez is eljöhet még!”

B.