"Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk, s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, ha kifut az út lábaink alól, s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész, s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De addig még sok idő van."
Megint itt ülök a szobámban és megint egy Wass Albert. És megint itthonillat van, és megint húsleves az ebéd. És megint. Pár nap, és hátba vág a tényleg-vége-érzés, úgyhogy inkább megírom ezt itt gyorsan, amíg tart a lebegés. Nincs már zsongás, csak a csend van. Csend-csönd. És most muszáj befelé figyelni. Muszáj meghallani azt, amit eddig elnyomott a külső zaj. És talán ez a legfélelmetesebb.
Köszönöm Nektek, hogy érdekelt, mi van velem, és hétről hétre (vagy időnként kéthétről kéthétre...) nyomon követtétek életem elmúlt félévének minden - publikus - pillanatát.
Köszönöm, hogy átadhattam! :)
B.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése