"Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk, s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, ha kifut az út lábaink alól, s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész, s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De addig még sok idő van."
Megint itt ülök a szobámban és megint egy Wass Albert. És megint itthonillat van, és megint húsleves az ebéd. És megint. Pár nap, és hátba vág a tényleg-vége-érzés, úgyhogy inkább megírom ezt itt gyorsan, amíg tart a lebegés. Nincs már zsongás, csak a csend van. Csend-csönd. És most muszáj befelé figyelni. Muszáj meghallani azt, amit eddig elnyomott a külső zaj. És talán ez a legfélelmetesebb.
Köszönöm Nektek, hogy érdekelt, mi van velem, és hétről hétre (vagy időnként kéthétről kéthétre...) nyomon követtétek életem elmúlt félévének minden - publikus - pillanatát.
A mai nap csodás nap. Hogy miért is? Mert a mai nappal végeztünk tanulmányainkkal a Latvijas Universitāte-n. Még pedig nem is akármilyen eredményekkel. A belefektetett energia függvényében meg különösen!
Úgyhogy mától aztán teljes a szabadság, nincs más dolgom, mint búcsúzni és várakozni. És talán ezek még nagyobb kihívást jelentenek. A búcsúzkodás azért, mert olyan fájdalmas napról napra egyre több baráttól (igen!) megválni. Persze, majd megyek, meg majd jössz, hogyne, de hát az mégse ugyanaz, mint együtt róni Riga utcáit, gondtalanul. Sosem hittem volna, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen szoros kapcsolatok alakulhatnak ki emberek között. Minden alkalommal elvisz valaki egy kicsi darabot belőlem valahova a nagyvilágba. Azért igyekszem kitartani még 2 hétig, hogy nektek is maradjon még valami otthonra. Miért ilyen nehéz ez? Jaj. És akkor arra még nem is gondoltam itt a nagy búcsúzkodásban, hogy az igazán nagy búcsúig is szélsebesen ketyeg az óra, rohannak a napok, aztán észre sem veszem, és máris csomagolni kell. Bőröndbe, életet. Képtelenség?
Más részről pedig elmondhatatlanul várom azt a pillanatot, hogy megpillantsam a Citroent, ahogy kis családommal a belsejében bekanyarodik a Reznas ielára. Hogy megmutathassak minden egyes bokrot, minden egyes kis zugot.
Ebben a kettősségben vergődve élem éppen napjaimat, ki érti ezt?!
Egyébként meg igyekszünk most minden kimaradt programot belesűríteni ebbe a maradék időbe. Bakancslistánkat követve járjuk a bárokat, parkokat, tavakat, erdőket, mozikat (Es milu tevi, Riga! / Szeretlek, Riga! - de még mennyire!)
Az elmúlt pár nap kötött programja: délelőtt suli, aztán azon nyomban irány az állomás, nincs megállás Jürmaláig. Estig forró homok és a Balti-tenger (néha vacogva, néha felüdülve, de úsztam a borostyánszínű végtelenben!), aztán haza, gyors zuhany és már vár is minket a Város. Hihetetlen, hogy itt az éjszaka nagyjából 11től 3ig tart. Hiányozni fog az este 10kor napfényben sétálgatás, és a hajnali 3kor felkelő nap a Szabadság-szobor fölött. Túl sok mondatot kezdek így mostanában: „Hiányozni fog…”
Tegnap pedig piknikeztünk is a lányokkal a parkban, még a szülinapi ajándékom volt ez délután, és csak most kerítettünk rá sort.
Inkább képeket teszek ide most, talán könnyebben átélhető így:
A lényeg, hogy most félig erre, félig arra görbül, de valahol egészen mélyen, azért ott lapul az állandó, a hatalmas és a megtörhetetlen: a mosoly.
