A mai nap csodás nap. Hogy miért is? Mert a mai nappal végeztünk tanulmányainkkal a Latvijas Universitāte-n. Még pedig nem is akármilyen eredményekkel. A belefektetett energia függvényében meg különösen!
Úgyhogy mától aztán teljes a szabadság, nincs más dolgom, mint búcsúzni és várakozni. És talán ezek még nagyobb kihívást jelentenek. A búcsúzkodás azért, mert olyan fájdalmas napról napra egyre több baráttól (igen!) megválni. Persze, majd megyek, meg majd jössz, hogyne, de hát az mégse ugyanaz, mint együtt róni Riga utcáit, gondtalanul. Sosem hittem volna, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen szoros kapcsolatok alakulhatnak ki emberek között. Minden alkalommal elvisz valaki egy kicsi darabot belőlem valahova a nagyvilágba. Azért igyekszem kitartani még 2 hétig, hogy nektek is maradjon még valami otthonra. Miért ilyen nehéz ez? Jaj. És akkor arra még nem is gondoltam itt a nagy búcsúzkodásban, hogy az igazán nagy búcsúig is szélsebesen ketyeg az óra, rohannak a napok, aztán észre sem veszem, és máris csomagolni kell. Bőröndbe, életet. Képtelenség?
Más részről pedig elmondhatatlanul várom azt a pillanatot, hogy megpillantsam a Citroent, ahogy kis családommal a belsejében bekanyarodik a Reznas ielára. Hogy megmutathassak minden egyes bokrot, minden egyes kis zugot.
Ebben a kettősségben vergődve élem éppen napjaimat, ki érti ezt?!
Egyébként meg igyekszünk most minden kimaradt programot belesűríteni ebbe a maradék időbe. Bakancslistánkat követve járjuk a bárokat, parkokat, tavakat, erdőket, mozikat (Es milu tevi, Riga! / Szeretlek, Riga! - de még mennyire!)
Az elmúlt pár nap kötött programja: délelőtt suli, aztán azon nyomban irány az állomás, nincs megállás Jürmaláig. Estig forró homok és a Balti-tenger (néha vacogva, néha felüdülve, de úsztam a borostyánszínű végtelenben!), aztán haza, gyors zuhany és már vár is minket a Város. Hihetetlen, hogy itt az éjszaka nagyjából 11től 3ig tart. Hiányozni fog az este 10kor napfényben sétálgatás, és a hajnali 3kor felkelő nap a Szabadság-szobor fölött. Túl sok mondatot kezdek így mostanában: „Hiányozni fog…”
Tegnap pedig piknikeztünk is a lányokkal a parkban, még a szülinapi ajándékom volt ez délután, és csak most kerítettünk rá sort.
Inkább képeket teszek ide most, talán könnyebben átélhető így:
A lényeg, hogy most félig erre, félig arra görbül, de valahol egészen mélyen, azért ott lapul az állandó, a hatalmas és a megtörhetetlen: a mosoly.
B.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése